Kutyás történetek

Chelsea – riport egy skót juhászossal

Bemutatom nektek Paulányi Beát.

Bea a Viszlát Taposómalom blog megalkotója, online vállalkozó. Ismeretségünk az online világban köttetett, hiszen ismerkedem az online vállalkozás lehetőségeivel és ebben Bea próbál elkalauzolni.

Bea továbbá egy kisfiú édesanyja és nem utolsó sorban egy szépséges skót juhász tulajdonosa is.

A riportban megosztja velünk kutyássá válásának történetét, néhány tapasztalatot és történeteket is.

Természetesen az az első kérdés, hogy hogyan lett kutyád?

Budapesten, kertvárosban nőttem fel. A szüleimnek – főleg apukámnak – mindig volt kutyája, ezért amikor három éves voltam kaptam az első kutyámat. 

 

Ez úgy történt, hogy anyukám beleszeretett a csau- csauba. Talált egy tenyésztőt, ahol voltak kis csau-csauk. Elmentünk. A tenyésztő látta, hogy kisgyerekkel jönnek anyukámék és mondta, hogy nagyon örül neki, hogy kutyát szeretnénk, de nem javasolja a csau-csaut kisgyerek mellé. 

 

Ellenben történt nála egy kis baleset ott a kennelben, egy agár és egy foxi összetalálkoztak, ebből lettek keverék gyerekek. Ebből az alomból volt még egy kiskutyája, egy borzasztóan kedves, aranyos kis keverék kutyus. Őt javasolta gyerek mellé. Anyukámék meglátták ezt a kiskutyát, beleszerettek, így ő lett az első kutyám. 

 

Lolának hívták és én annyira féltem attól a hat hetes, remegő lábú kiskutyától,  hogy egy hétig a szüleim a nyakukba cipeltek a ház és a kocsi között. Nagyon-nagyon féltem tőle, de nem ismertem a kutyát, ezért a szüleim egy hét múlva azt mondták, hogy ha nem barátkozok meg vele, akkor sajnos vissza kell mennie a tenyésztőhöz. Így összeszedtem a bátorságom és azzal a kis, mini, remegő lábú kutyával  tíz perc alatt barátságot kötöttem. 

 

És innen – úgy gondolom – az egész életemet meghatározza a kutya. Mindig volt kutyám. Mostanában számoltuk ki, hogy ez a skót juhászom a  hatodik és nem is tudom elképzelni, hogy valaha kutya nélkül tudnék élni. 

Akkor, amikor ez a bizonyos első kutya a családba került, akkor azt kifejezetten nem is te szeretted volna?

Nagyon-nagyon féltem a kutyáktól. Valószínűleg ez miatt is akarták a szüleim, hogy legyen kutyám három évesen, mert az utcán is nagyon féltem tőlük. Egy hat hetes kiskutyától is a kocsi  hátsó ülésén.

Emlékszem, hogy jöttünk haza kocsival és a kutya véletlenül hozzám ért és én visítottam. Tehát nem én szerettem volna kutyát, hanem a szüleim. Kertes házban éltünk, tehát evidens volt, hogy lesz kutya.

Mivel a blog a kutyavásárlás előtt állóknak, illetve az újdonsült gazdiknak szól, így adódik a kérdés, hogy mikor döntötted el – már ezek szerint akkor felnőtt fejjel –  hogy te szeretnéd konkrétan a kutyát és hogy készültél erre fel?

Az első kutyusom ez az agár-foxi kutyus 18 évig élt. 

Akkor is sajnos úgy kellett elaltatni, mert volt valamilyen betegsége. Ekkor már gyakorlatilag 21 éves voltam. Nagy szívfájdalom volt, de közben már lettek uszkárjaink is. Ugyanis Anyukám elkezdte tenyészteni ezt a fajtát.  S így onnan is tartottunk meg kutyát. 

 

Ez már tudatosabb választás volt, de még mindig nem felnőttként, mert akkor még mindig a szüleimmel éltem. 

Az igazi saját első választásom egy skót juhász volt, akit az első fizetésemből vettem. 

Így lettél skót juhász párti? Mert a jelenlegi kutyád is egy skót juhász.

Volt utána egy belga juhászom is. De a skót juhász volt mindig a nagy szerelem. 

Nem tudom, kinek milyen tapasztalata van a fajtákat illetően,  ahogy említettem nekem már többféle is volt. A skót juhászt volt közülük a legkönnyebben nevelhető. Az  első kutyám kicsit félénk volt, de csak ennyi volt vele a problémám.

Alapvetően semmiben nem gátolt és nevelési gondjaim sem voltak vele . Az alap dolgokat nagyon gyorsan meg tudtam neki tanítani. Mert a skót juhász alapvetően nem egy agresszív fajta. 

A mostani kutyám már keményebb egy kicsit – igazi házőrző – és megcsíp, ugye erről beszélgettünk korábban. 

A belga juhászomat is én saját magam vettem, nagyon megtetszett a hollófekete Groenendael. Igazi kemény kutya volt, nem is sikerült nagyon megfegyelmeznem. Vele például úgy sétáltunk, hogy én repültem utána folyamatosan. Jött, ha hívtam, paranvcsszóra leült, de a kerítés mögött ugató kutyákkal őrjöngött és ezzel a helyzettel nem nagyon tudtam mit kezdeni.

Ennek ellenére kiállításra el tudtam vinni, ott nagyon jól viselkedett. 

A sétán kívül vele sem volt nagy problémám.

A mostani skót juhászom  a legkeményebb. Ennek ellenére egy tündér, imádom. Most négy és fél éves.

Ő hogyan került hozzátok?

A kisfiam tizenkét éves. 

Amikor elsős volt leköltöztünk a Velencei tóhoz. Akkor egy házat béreltem, ahova tilos volt állatokat vinni. Ennek ellenére befogadtunk egy odaszegődő kiscicát. Láttam, hogy nagyon szereti az állatokat  – nem vagyok egy nagy macska párti -, de azt a cicust szerettük. Viszont a házinéni kidobta és nem is láttuk soha többet. A fiam a történtek után is sokat emlegette a  cicát. Én meg úgy voltam vele, hogy ha már állat, akkor legyen kutya.

 

Úgy döntöttem, hogy egy évet maradunk abban a házban, miközben a nyaralómat átépítettem azért, hogy lehessen saját kutyánk.

Így, amikor a fiam befejezte az első osztályt, azonnal vettem neki egy kutyát. 

Megkérdeztem, hogy milyen fajtát szeretne. Mivel látta a régi képeken a skót juhászt, azt mondta, ilyen kutyát szeretne.

“Mi legyen a neve? – kérdeztem. “Ugyanaz, mint a régi kutyának! ” Így lett ő is Chelsea.

Nagyon jó egyébként gyereket és kutyát együtt nevelni. Nyilván bizonyos megkötésekkel, illetve bizonyos kor fölött.  Milyen lett aztán a fiad viszonya a kutyával?

Érdekesen alakult, azt éreztem, hogy féltékeny a kutyára, ezért nem volt igazán jó az elején a kapcsolatuk.

Ugye nem kell bemutatni, hogy milyen egy nyolc hetes kiskutya. Bármilyen fajta imádnivaló, nem lehet neki ellenállni.

Nyilván az ember nagyon sokat foglalkozik a kiskutyával, próbálja a gyereket összehangolni a kutyával. A fiam is szerette, nagyon aranyos volt és játszott is vele, de azt  éreztem, hogy vagy még kicsi volt – ugye akkor volt hétéves –  vagy féltékeny volt. Mivel az elején – értelemszerűen én láttam el a körülötte lévő teendőket –  inkább az én kutyám volt. 

 

Na, ez változott meg körülbelül másfél éve, amikor olyan szinten beleszeretett a kutyába, hogy este mesét mond neki. Tíz óra tájban rájön, hogy van egy kutyája és fél órákat beszél hozzá, játszik vele. “Anya nézd, hogy néz, és nézd, hogy milyen édes! Rám tette a lábát!” 

A kutya pedig egy nagyon intelligens állat, imádja a gyereket. Nem őt tekinti persze a gazdájának, de imádják egymást és jó összhang van köztük. 

A gyerek úgy tekinti, mint egy plüsst. Belebújik. Én azért néha félek, hogy mégiscsak kutya, hol a tűréshatára. De egyelőre úgy tűnik, hogy mindent elvisel a gyerekemnek. Így például párnának használja, de Chelsea béketűrő,  nem szól akkor sem, amikor húzza-nyúzza.

Mi volt a legutóbbi kedves emléketek?

Nagyon jó élményeim vannak vele. Pár éve elmentünk egy osztálykirándulásra. 

A fiam elől ment egy csapattal, mi utánuk. Nem láttam a gyereket, mert más szülőkkel haladt. Az egyik ellenőrző pontnál  el kellett kanyarodni balra. Mi – a kutya és én – elkanyarodtunk. De Chelsea egyszer csak megállt. “Mi bajod van?” –  és húztam- vontam. Nem volt hajlandó egy lépést sem tenni. Öt-tíz perc múlva, amikor láttam, hogy nem hajlandó mozdulni, felhívtam az egyik anyukát, akivel a gyerekem volt, hogy “Hol vagytok? Mert nem tudok tovább menni.” Mondja, hogy “Eltévedtünk, eljöttünk ott, ahol el kellett volna kanyarodni, de már megyünk vissza.” 

Hatalmas élmény volt, hogy a kutya megérezte, hogy a gyerekem nem arra ment tovább. Mindig szerettem, de azóta nagyon különleges helyet foglal el a szívemben.

Nagyon érdekes, mert ki szoktuk próbálni, hogy hogyan reagál, ha kétfelé megyünk a gyerekkel. Egyrészt pánikba esik, másrészt a gyerekkel megy. Hiába én vagyok a gazda, védi a gyereket. Ez óriási élmény. A fiamnak pedig nagyon jó érzés, hogy a kutya vele tart és nem velem. 

Mi a véleményed, mit javasolnál azoknak a szülőknek, akik a gyereküknek szeretnének kutyát venni?

Biztos mindenki csodálatos gyermekkort szeretne a gyermekének biztosítani vagy mindenki erre törekszik. Azt gondolom, hogy a kutya az egyik legnagyobb élmény. Gyermekként nekem is meghatározó élmény volt, amikor például a kutyám húzott szánkóval. Ma, amikor a gyerekek digitális világban nőnek fel azt gondolom, hogy nagyon fontos, hogy minél közelebb vigyük őket a természethez. Minél több ilyen kapcsolatuk legyen. Hiszem, hogy a kutya az egyik legjobb dolog, ami történhet az életükben. 

Ha tényleg csak azt nézzük, hogy egy gyermek fejlődésére milyen hatással van –  megtanulja, hogy mi az, hogy gondoskodni, figyelni, szeretni valamit, hogy vigyázni kell valakire. A kutya hihetetlen érzelmi pluszt tud adni. Nem biztos, hogy mondjuk egy hatéves gyerek mellé vennék kutyát. Nem tudom, nekem az a tapasztalatom – hogy a mi esetünkben –  hét évesen talán még korai volt. Viszont most azt látom, hogy Alex azért is nagyon büszke a kutyájára, mert tényleg nagyon szép. 

Három barátja is van, akik meg vannak őrülve a kutyánkért és mindenki ilyet szeretne. De nem engedik a szülők. Kertes házban laknak, féltik a szép kertet. Nyilván ez mindenkinek a saját döntése, de ha egy szép kert és egy kutya között kellene döntenem – főleg úgy, hogy van gyerekem – én biztos, hogy a kutyát választanám. 

Tudatosan kaviccsal szórtam fel az udvart, mert tudom, hogy ha van kutya, akkor nem igazán van fű. Kitapossa,  a fiú kutyus kipisili.

Ez az ára annak, hogy van egy hihetetlen kis lény itt a mi életünkben, aki ha felkelünk mindig örömmel vár. És akármilyen borús egy reggel, kinézel az ablakon, meglátod a kutyádat, aki már ugrik fel és örül neked. Bearanyozza az egész napod!

Mindenképp azt javaslom, hogy akinek gyereke van és teheti, az vegyen kutyát. Azt, hogy milyen fajta, azt nem tudom, azt te jobban tudod milyen fajta való gyerek mellé.  Nekem a skót juhász nagyon bejött.

Ez a kutya egy örök gyerek. Szoktunk beszélgetni Alexszel, hogy mikor nő már fel, mert ha meglát minket azonnal  hoz valami játékot, bepörög és kajla – négy és fél évesen is.  

A fésülést és egyéb ápolást is ezek szerint ti magatok csináljátok.

Igazság szerint a skót juhásznak sokan félnek a bundájától, pedig igazán nincs sok probléma vele. Tavasszal el kell kezdeni kifésülni. Van egy trükköm, hogy én hogy fésülöm a kutyát, hogy tűrje.

Elárulod a trükköt?

Persze.

El kell terelni a kutya figyelmét. Nyilván nem fáj neki, mert tepőfesűvel szedem ki az aljszőrét és könnyen ki is jön. Viszont unalmas neki, nem szereti. Összegyűjtöm a régi zoknikat és amikor fésülés van, ebbe a zokniba rejtem el a jutalomfalatot. Belekötöm. Neki az a feladata, hogy ezt a zokniból kibontsa.

Negyedóra-húsz perces művelet, gyönyörűen elfoglalja magát vele. Nem figyel, úgy húzom a szőrét, ahogy akarom. Ha meglátja, hogy hozom a zoknit, már rakja fel a lábát a kerti asztalra.

Ez egy nagyon jó ötlet.

Az ilyen szőrtípusú kutyákhoz valóban csak egy jó kefe, egy nagyfogú fésű és rendszeresség kell az ápoláshoz. Az aljszőrzetüket nem hullajtják ki, azt nekünk kell rendszeres fésüléssel eltávolítani.

Ha adódnak problémáid  és elsősorban nevelési problémákra gondolok – mint ahogy a múltkor beszélgettünk róla –  hogy próbálod megoldani őket? Utánanézel, kérdezel…

Az egyik probléma, amiről a múltkor beszéltünk, hogy elkezdett a kutyám csipkedni. Nem harap, hanem csíp. A másik, hogy nagyon ugat. De ennek utána olvastam, skót juhász tulajdonság. Saroktelken lakunk, kerékpárút is halad el előttünk, ezért mindig van ok az ugatásra. Így, ha sokat ugat behívom a házba. Bent lefekszik a sarokba és onnantól kezdve hangját sem lehet hallani.

Ezt megoldottam, de a csípés egy kicsit jobban zavar. Bizalmatlan idegenekkel és amikor bejön a kertbe valaki már látom rajta, hogy  nem szimpatikus neki. Volt olyan, hogy nem figyeltem oda eléggé és tényleg megcsípte az illető nadrágját. Ez nem jó. Gondolkoztam rajta, hogy mit csináljak. Próbáltam utána olvasni. Távol tartottam emberektől, aztán az is eszembe jutott, hogy elviszem kutyaiskolába, hogy ott szakember véleményezze.

Aztán az segített át rajta, hogy találkoztam a tenyésztővel, akitől vettem a kutyát – itt lakik közel hozzánk –  ő azt mondta (két sheltieje, két skót juhásza van)  ez a jó, hozzátartozik a  skót juhász alaptermészetéhez. Kérdeztem, hogy “Ok, de figyelj, ha az utcán valakit megcsíp, én leszek a hibás”. Erre azt mondta, hogy ne engedjem, hogy hozzá nyúljanak a kutyához.

És valahol igaza van, a kutyának is van intim szférája. 

Nem nagyon foglalkoztam ezzel a dologgal, de szerencsere magától elmúlt. 

Oka lehetett talán az is, hogy a COVID alatt kevés emberrel találkoztunk, így elszokott az emberektől. 

De válaszolva a kérdésedre nagyon jól jött volna egy szakember, aki  ránéz a kutyára, és egy kicsit segít, hogy ezt hogy oldjuk meg. 

Nem volt ilyen a környéken, kutyasuliba meg nem vittem el.

Ki volt az, aki megmutatta a jó megoldást?

Lentiben, egy panzióban  aludtunk, ahol a tulajdonos vízóra leolvasó. Gyakorlatilag nagyon sok idegen kutyával találkozik, ezért rutinja van a kutyákkal való ismerkedésben. Nagyon érdekes volt látni, hogy eldugta a kezeit, nem is nézett szinte rá, mikor találkoztak. Mondta nekem, hogy “Nyugodj meg, semmit nem fog csinálni”.

És tényleg! Így, hogy nem nyúlt a kutya felé és nem akart tőle semmit, csak ott volt, Chelsea szépen magától odament. Érdekes volt látni, hogy a kutya elkezdte magától szépen körbejárni.  Megszagolta. A tulaj leguggolt hozzá, de a kezeit eldugta. Majd nagyon-nagyon óvatosan kezdte csak el megérinteni.   

A többi fajtáról nem tudok nyilatkozni. A mi problémánk általában az, hogy amikor látják, hogy szép a kutya nekiesnek, hogy “Jaj, de édes vagy!” és beleugranak a nyakába. Na, ő ezt nem tolerálja.

Én, a magam részéről mindig nagyon előzékeny vagyok és hagyom őket ismerkedni. Az a bizonyos mozdulat, amiről beszélünk, a kutya felé vagy felülről felé nyúlás nem felel meg a kutya ismerkedési szokásainak. Nekik az orruk a legfőbb érzékelő szervük, elsődlegesen szaglás útjánjékozódnak, ismerkednek a világgal, az emberekkel. Így, hogy a vízóra leolvasó hagyta magát körbe szaglászni, nem ő kezdeményezett, tehát ráhagyta a kutyára az ismerkedés mikéntjét és tempóját, hagyta a kutyát a saját fajának megfelelően ismerkedni, az a számára sokkal megfelelőbb volt.

Ijesztő volt, mert ilyen bizalmatlan kutyusom még nem volt. Egyébként az utcán elmegy bárki mellett. Nem szoktam nagyon pórázra sem rakni, ha este sétálok vele, mert elmegy az emberek mellett. Nem is foglalkozik velük. De ha bejön valaki a kertbe, aki késztetést érez arra, hogy beletúrjon a bundájába….. azt nem. Akármilyen szép, azért karakán, és nekem is meg kellett tanulnom, hogy nem fogadja jól azt – ahogy mondtad is –  ha nem tartják be az “ismerkedési szabályokat”. 

 

Az Őrségben volt még egy jó sztorink kutyasétáltatás közben. Egy néni jött mellettünk biciklivel. Egyszer csak lepattan a bicikliről  – én ilyenkor már húzom be a kutyát, hogy ott legyen mellettem – szóval pattan le a bicikliről, letámasztja és rohan a kutyához. “Jaj de gyönyörű, imádom az ilyen kutyákat!” Na ne!! Csak úgy az utcán lepattan a bringáról és beleugrik egy vadidegen kutya nyakába….

Meglepődött, hogy nem engedtem megsimogatni, mert a kutyán közben meg láttam, hogy csodálkozott, hogy most mi van. 

 

De ez a probléma szerencsére a múlté, megoldódott.

Sok helyen van “karantén kutya” és elég sok probléma van velük. Nagyon sokan úgy vettek a karantén ideje alatt magukhoz kutyát, hogy nem voltak erre teljesen felkészülve. Sőt, többen jártak úgy, ahogy te is, hogy a karantén ideje alatt “szedett fel” a kutya rossz szokást.

 

Tehát akkor igyekszel utánaolvasni, utána érdeklődni az épp felmerülő problémának.

Nagyon szívesen utána olvastam volna, de például erről nem nagyon  találtam információt. Újra átolvastam a kutyás könyveim, megpróbáltam tájékozódni az interneten is, kerestem cikkeket angolul is, kevés eredménnyel. Aztán valahol megtaláltam, hogy a juhászkutyák jellemzője ez a csípés dolog, mert így irányítják, terelik a birkát.

A gyerekemmel a mai napig csinálja, de csak ha játszanak.

 

Figyelmeztetem néha a fiamat, hogy azért ne menjen le ugyan arra a szintre, mint a kutya, mert azért mégiscsak kutya. Nem szeretem,  amikor négykézláb belemászik a képébe, mert  féltem a gyerekemet. Ki tudja mikor unja meg Chelsea, mikor csíp oda az arcára, és azt nem szeretném.

Tudod azt csináljak, hogy összedugják az orrukat.

Az nem baj, én is szoktam, illetve nálunk ennek meghatározott rituáléja volt. Egy orr hozzáérintés és egy puszi.

Tudom, hogy ha én csinálom ezt, akkor engem soha-soha nem harapna meg. Amikor fésülöm és elfogyott a türelme, akkor kapkod a fésű után, a fésűt próbálja megharapni. De az én kezemhez hozzáérni…… ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy soha nem bántana.

De teljesen máshogy viselkedik a gyerekemmel, mint velem.

Rangsorol.

Ezért mondom a gyerekemnek, hogy ha szeretné, hogy a kutya szót fogadjon neki, próbáljon meg tekintélyt kivívni magának.

Nem az a cél, hogy játszótársnak tekintse. Tekintélyt majd a határozottságával és a következetességével fog kivívni. Valószínűleg ehhez még egy kicsit idősebbnek kell lennie, és akkor ezek a dolgok benne is meg fognak érni. Ezért nem mindegy, hogy milyen korú gyermek mellé veszünk kutyát.  Ti  dolgoztok ezen?

Igen, már most is vannak jó eredményeink. Szeretném, hogy a sajátjának érezze a kutyát.

Van előttünk egy sétány, ahol nem járnak autók. 

Itt már megengedtem neki, hogy pórázon elvigye egy-két saroknyira. Eddig az volt a probléma, hogy a kutya nem akart vele menni, hanem húzta vissza hozzám.

De a gyakorlások során már elértük azt, hogy képesek együtt két- három sarkot is elmenni és ez Alexnek nagyon nagy élmény. 

Már nem csak játszótársak, mert ha a gyerek azt mondja  “Gyere, most megyünk”, akkor elindul vele. 

Ez már jó eredmény!

Csak hát ezt el kellett érni, mert kudarc volt Alexnek, hogy a kutya nem akart vele menni.

Igen, szelektíven tudják, hogy melyik családtaggal szemben mit engedhetnek meg maguknak. Egy idő után képesek a különböző elvárásokat személyre szabottan szelektálni és mindenkinek csak annyit megcsinálni, amennyi feltétlenül szükséges. Ezért fontos, hogy egy családon belül is azonosak legyenek az elvárások a kutyával szemben.

Igen, de minden nehézség és súrlódás ellenére azt gondolom –bár közhelyként mondjuk –  hogy kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes. 

Nem tudom….én biztosan nagyon nehezen viselném, ha nem tudnék kutyát tartani.

Akkor maradjon ez a végszó. Köszönöm szépen a beszélgetést.

Én is köszönöm.

error: Content is protected !!